Növögetni felfelé

Egészen úgy néz ki, hogy beálltam a rendetlen és trehány blogírók [bloggerek - utált szó] népes táborába. Bár én híve vagyok annak, hogy azért ne írjunk, hogy legyen valami az oldalon, és napjában ötször frissülünk, minél több legyen a ránkkattintás.

Egyébiránt mostanában a leges-leginkább a jövőm foglalkoztat. Azt mondják, hogy ezen mindenki átesik, aki kirepül a családi fészekből, és már vészesen közelinek [és mégis oly' távolinak] érzi a diplomáját. Hogy velem mi lesz? És hogy hogy fogok eljutni addig a bizonyos papírig? Hát megmondom őszintén, nem lesz könnyű. Kellőképpen parázok tőle. Miért is? Nem azért, mert nem tudnám megírni...hanem azért, mert ezáltal rengeteg felelősség szakad a nyakamba, amitől mindmáig rettegtem. Nem véletlenül mondják: "gondtalan fiatalság". Nos ez van elszállóban...
Érdekes, hogy ilyenkor mi emberek micsoda tragédiaként tudjuk ezt megélni. Felnőtté válunk - ergo, magunkról kell gondoskodnunk. Illetőleg lehet, hogy ezt csak én [mint elkényeztetett butus macska] élem meg tragédiaként, és végeláthatatlan, fény nélküli alagútként. Bááár... Hadd helyesbítsek. Nemrég megkeresett egy csoporttársam azzal az elképzeléssel, hogy egy cég alapításán töri a fejét, és rám gondolva munkát ajánlott. Megtiszteltetés, kihívás és felvillanyozódás - a szó szoros értelmében, hisz ez fényt gyújtott oda, ahol eddig azt hittem nincs [az alagutam végére]. Szóval most ennek és a szakdolgozatom előkészületeivel telnek a napjaim.

Az az érzésem, hogy amint elköltöztem, és megindul az eszeveszett hajtás, többet fogok írni, tudósítani piciny életemről [mely akkor már nemcsak az enyém lesz]

macskakaparta: koszacica | 11:18